…és lehet,hogy ezt nem kellett volna.

-Tudod,attól féltem,hogy már nem jössz be ezen az ajtón többet.

Tom megáll az evésben,és felnéz. Leteszi a villát,és hátradől. Rosszat sejtessz. Az a szikrázó levegő,ami eddig köztetek elhatalmasodott, most egyszeriben átment holmi semmivé. Megijedtél.

-Ezt már reggel megtárgyaltuk. Én is csak ember vagyok,kérlek értds meg!-mondja neked,és te csak nézel,magad elé meredve.

-Igen,de…azt hittem,elérhetetlen ember…és ez az egész nekem olyan hihetetlen. Végülis ki vagyok én? Egy nagy senki! Viszont Te?! …

-Én?Egy 16 éves srác vagyok,akiért sok lány odavan.

-Sok? Inkább…egy fél világnyi…

-Elég!-förmedt rád Tom. Ilyennek még nem láttad.

-Kérlek,ne haragudj…az én hibám…nem kellett volna…De hidd el,hogy nem szoktam hozzá, hogy valóra válnak az álmaim.

-Akkor ideje hozzá szoknod-mondja szíved választottja,majd odamész hozzá,felállva az asztaltól. Odamész,letérdelsz,és átöleled. Átöleled olyan szorosan,hogy éreztesd vele: szereted. Tiszta szívedből szereted,és soha de soha nem tennél olyat,amivel őt megbánthatod. Vissza ölel,és hallgattok.

Már az étvágyad is elment attól, hogy nem tudtál normálisan viselkedni,és egy kis feszültséget tettél a levegőbe. Tom tovább eszik, mostmár csillapodnak a kedélyek. Te pedig azon tűnődsz,miért,miért kellett ezt kinyögni?Ez már le volt tisztázva!